Miért jó kimozdulni a megszokott környezetből és kilépni a komfort zónából?
Erre mindenkinek saját válasza van.
Van, aki köszöni, de nem szeretne. És ez is rendben van.
Én belső késztetésre teszem. Azt hiszem anélkül nehéz, vagy szinte lehetetlen.
Indiába is ez vezetett: a megismerés, tanulás kíváncsisága. Az, hogy ez egy nagyon más világ, mint amiben élek. Egy más kultúra, szokás-viselkedés-hagyomány rendszer.
A spirituális utam vitt erre, egy belső hang. Most mégsem erről írok, hanem látszólag egy sokkal hétköznapibb tapasztalatomról.
Ez nem más, mint az az első sokk, ami a távolról ide vetődő idegent éri, amint elhagyja a repülőteret és autóba vagy buszba száll.
Vagyis az indiai közlekedés, ami elsőre kaotikusnak és életveszélyesnek tűnik. A nyugatról jött embernek idegborzoló.
Ott kezdődik, hogy az autóban hiába keresem a biztonsági övet: nincs. A sofőr megnyugtatásul elmondja, hogy az csak stressz forrás, mert beszorítva érzed magad bekötve. És van benne valami igazság. Mi ugyan elfogadtuk otthon, hogy egy kis kényelmetlenség ellenére, életet menthet. Na de ezt most hagyjuk, jobb, ha elengedem ezt a gondolatot. Inkább figyelek, figyelem ezt a kakafón zenét, kaotikus táncot, amit az úton játszanak, lejtenek.
Az autók mellett, rengeteg a motoros. A motoron ketten, hárman, négyen ülnek. Próbálnak a teherautók és gépkocsik között lavírozni.
Gyakorlatilag sávok nincsenek, rugalmasan változik a szélességük, irányuk az adott pillanatnak megfelelően. Néha megjelenik a kereskedelmi pontoknál egy-egy szembejövő, kocsiját-toló árus vagy lovas kocsi. A vidéken tehenek pihennek a főutak közepén, vagy kutyák, akiket az autók türelmesen kikerülnek. Nincsenek száguldozók, késztetés sincs, hogy valaki beletaposson a gázba.
A fő kommunikációs eszköz a duda. Ezzel jelzik haladási szándékukat, késztetik lehúzódásra a lassabban haladókat. Senki nem sértődik meg, nem lesz ideges, ha rádudálnak. Teret engednek egymásnak, aki siet, hadd menjen. Mindig van, aki nem siet annyira.
Az autópályán nincsenek lekanyarodó sávok: átvágnak merőlegesen a szembejövő 3-4 „sávon”, ahol folyamatos a forgalom, bízva a Jóistenben. És mindig sikerül.
Többször jártam az országban és nem láttam balesetet, pedig rengetegen közlekednek. Elgázolt állatot sem.
Ez a hihetetlen mennyiségű jármű, a mi fogalmaink szerint, össze-vissza hömpölyög az utakon, mindenféle szabályszerűség nélkül. Ha figyelmesen követem, akkor mégis észreveszek valamit, ami láthatatlan: hogy mindenki mindenkivel össze van kötve és mindenkit érez, ezért nincs elvétve egyetlen mozdulat sem. Igazából ez egy gyönyörű harmonikus tánc: mindig az történik, aminek történnie kell, ellazult állapotban, feszültség nélkül.
Az indiai közlekedés több szempontból is spirituális élmény: az első ijedtség után tapasztalod, hogy van Gondviselés és talán át is adod magad neki. Megfigyeled az érzékek feletti érzékelés működését a térben, amely már transzperszonális működési mód, ebbe kapsz külső betekintést. Az elme és az érzelmek nem viszik el a résztvevőket, folyamatosan a jelen pillanatban vannak, így navigálnak, áramolnak ebben a nagy össznépi táncban és zenében. Csodálatos.